Pelsőczy Réka: „Olyan volt, mint amikor egy állatot ketrecbe zárnak…”

„…ugyan megtalálja a kedvenc helyét a ketrecen belül, de mégsem szabad.”

Az Előadóművészi Jogvédő Iroda interjúja

A Jászai Mari-díjas színésznő és rendező a hosszú karantén időszakot követően nemrégiben állhatott ismét színpadra, ám az elmúlt hónapokban sem tétlenkedett. A művésznőt a koronavírus-járvány kihívásairól, a Katona József Színházban frissen bemutatott Lear királyról, valamint aktuális rendezői munkáiról is kérdeztük.

Színpadi emberként biztosan nehezen viselted a járványhelyzet miatt bevezetett korlátozásokat. Hogyan élted meg ezt az időszakot és milyen érzéseket váltott ki belőled a karantént követő első fellépés?

Az, hogy megállt a világ, számomra egy teljesen logikus következménynek tűnt. Úgy érzem, hogy jelenleg végletes folyamatok, változások zajlanak, akár a hatalommal való visszaélést, akár a gender-kérdéseket, akár a klímaváltozást, akár a vírust vesszük. Átalakulóban van minden. Az igazság az, hogy nekem jólesett egy kicsit megállni, elgondolkozni azon, hogy mi a helyes irány, mit szeretnék én. Jó volt visszahúzódni és megtapasztalni azt, hogy a család és a hozzám közel álló emberek mennyire fontosak, illetve, hogy kik azok a személyek, akik mindig mellettem állnak. Érdekes volt látni, hogy számos kollégámmal egyáltalán nem kommunikálunk amikor nem dolgozunk, azaz a munka határozza meg a kapcsolatunkat, mégis fontos és állandó szereplői az életemnek.

A karanténidőszakban is igencsak aktív voltam, rendeztem két darabot, elkezdtem egy performansz színház szervezését, irodalmi sétát vezettem Pasaréten a Hosszúlépés. Járunk?-kal közösen, dolgoztam kávézóban, lefestettem a kerítést és lefordítottam egy darabot. Szóval elfoglaltam magam, kiderült, hogy iszonyúan tele tudom pakolni a naptáramat anélkül, hogy bemennék a színházba. Ettől függetlenül nagyon jó érzés volt visszaállni a színpadra, meg is lepődtem, mert mindaddig nem vettem észre, hogy mennyire hiányzott, ahogyan az is, hogy társaságban legyek. Olyan volt újra emberek között lenni, mint beleugrani egy medencébe kánikula idején. A színpadon is nagyon lazán és jól éreztem magam, leginkább annak örültem, hogy újra együtt lehetünk, illetve, hogy remek közönségünk jött össze a Lear királyra.

Bár úgy érzem kihoztam a legtöbbet az adott helyzetből, kicsit mégis olyan volt, mint amikor egy állatot ketrecbe zárnak: ugyan megtalálja a ketrecen belül a kedvenc helyét, de mégsem szabad. Ha nem lehetnek távlati terveink, nem teremthetünk kapcsolatot másokkal akkor az motiválatlanságot, tompaságot, vágytalanságot eredményez.

A Lear király volt a pandémia utáni első színpadra állásod. Milyen volt a találkozás a közönséggel, érezted rajtuk, hogy nagyon vágytak már a színház élményére?

Rengetegen szerették volna megnézni az előadást, ami engem meglepett, mert azt gondoltam, hogy az emberek még óvatosak, tartanak vírustól. Szinte azt lehetett érezni, hogy mindegy is nekik, hogy mit néznek, de el akarnak jönni, mert kíváncsiak ránk. Az a szeretet, ami a Katona felé irányul – amit nagyra értékelünk és igyekszünk színvonalas előadásokkal meghálálni –, tényleg párját ritkítja, kevés színházban van ilyen közönség. Nem tartottunk meg sok előadást, de amit igen, az mind teltházas volt.

Korábbi cikkekben olvashattunk arról, hogy a Lear király próbái részben online formában zajlottak. Hogyan élted meg a távmunkát, úgy érzed hatékony volt a felkészülés?

Eleinte nagyon furcsa volt, hogy mindenki otthonról jelentkezett be. Amikor konyhámban ülve azt játszottam, hogy kinyomom Gloster gróf szemét és a rendező, Zsámbéki Gábor, azt mondta, hogy: „Visíts, a magas hangodat használd!”, akkor azért azt gondoltam, hogy ’jézusmária ezt most komoly? Eleinte nem tudtam a maximumot nyújtani, de aztán láttam, hogy például Tasnádi Bence milyen profi módon próbál és elgondolkoztam, hogy végül is, amikor el kell küldeni egy casting felvételt, akkor is belead mindent az ember és adott esetben akkor is konyhájában van. Szóval számomra nagy élmény volt, igaz, hogy kicsit későn, este 8-kor tartottuk a próbákat, de Zsámbéki Gáborral, Hegedűs D. Gézával és a többi színésztársammal, illetve a Lear király szövegével eltölteni két órát minden alkalommal megérte.

Mit tartogatott számodra Regan szerepe a Lear királyban?

Örültem, hogy Gábor rám osztotta ezt a szerepet, úgy gondolom, hogy van számomra benne mit eljátszani, ahogyan annak is, hogy Ónodi Eszterrel voltunk párban, mert szeretek vele dolgozni, és nagyon kedvelem őt. Mindkettőnknek nagy feladat volt, hogy fegyelmezetten, letisztultan játsszunk és csak a hangunkkal, tartásunkkal kommunikáljunk. Kihívás volt az is, hogy jól beszéljük ezt a nyelvezetet, helyes hangsúlyokkal mondjuk a szöveget. Annak is örültem, hogy a húgunkat a tanítványom, Tóth Zsófi játszotta. Szerettem a Lear királlyal foglalkozni, főként azért, mert fontos üzenete van a számomra. Megmondani egy idősödő apának, hogy nem egészen úgy vannak már a dolgok, ahogyan azt ő gondolja, nehéz dolog. Ennek a bonyolultsága nagyon izgat, úgy érzem, még egy darabig elrágódom ezen.

Milyen üzenetet hordoz a Katona friss feldolgozása a 21. század emberének?

Ez egy operai, oratorikus, szövegre koncentráló előadás. A szöveg, ami fontos, jól érthető, és a fordítás is remek. Lear egy uralkodó ember, aki azt gondolja, hogy a dolgok csak úgy lehetnek, ahogyan ő mondja, tulajdonképpen a régi kor férfijének megtestesítője, aki fölött eljárt az idő. Új fejezet következik, erősebb nőkkel, a kor szelében könnyebben vitorlázó, ügyesebb, felszínesebb emberekkel. Egy silányabb kor jön, ahol mindenki a saját érdekeit nézi, nincs közösségi érdek, távlati cél, értékek, csakis a pillanatnyi sikerekért való küzdelem, a nyereség és a gazdagság számítanak. Erősen összevág a Lear története az én érzéseimmel, ami nyilván egy életkori sajátosság is, hiszen egy 20 éves ember nem így gondolkozik. De a téma egy örök klasszikus, generációs történet, ami szerintem ma is aktuális. Nekem erről mesél a darab.

2004-ben rendeztél először a Kolibri Színház megbízásából, azóta is aktívan foglalkozol ezzel a műfajjal is. Jelenleg a Budapest, Te! című darab rendezésén dolgozol. Hogyan alakul a projekt, mivel készültök az ősbemutatóra?

Július végén lesz a bemutató a Városmajori Szabadtéri Színpadon az Orlai Produkció keretében. Fiatalos, lelkes csapattal dolgozom együtt, például tanítványommal Gombó Viola Lottival, aki most végzett a Freeszfe-n, Börcsök Olivérrel, aki SZFE-s tanuló, jövőre lesz ötödéves, valamint Radnay Csillával, Takács Zalánnal, Járó Zsuzsával, Péter Katával és Nagy Dániel Viktorral. Egy koncertszínházi előadásról, zenés városnézésről van szó, amelyben a hétköznapi, utcai párbeszédek, impulzusok, jelenetek elevenednek meg. Bemutatja, hogy milyen hatások érnek minket, amikor végigsétálunk egy budapesti utcán, a kellemetlenségeket és vicces közjátékokat egyaránt. Ezeket a mindennapi eseményeket szakítja meg egy-egy retró és mai sláger, amelyeket több szólammal és szuper koreográfiákkal színesítünk. Bodor Johanna koreográfus alkotótársam a színészekkel együttműködve nem csak a táncokat, de az előadás összes mozgását megtervezte. Wagner-Puskás Péter zenei vezető, Kálmán Eszter díszlettervező és Keszei Bori jelmeztervező mind a maximumot nyújtották a közös munka során. A szöveget Zöldi Gergővel állítottuk össze, például Pereszlényi Erika és Maros András utcán elkapott párbeszédeiből, irodalmi alkotásokból, útikönyvekből, a 100 szóban Budapest szövegeiből gyűjtöttük ki. Emellett budapestieket interjúztunk különféle témákban: éttermekről, bárokról, fürdőkről kérdeztük őket és többek közt ezekre a párbeszédekre fűztük fel a jeleneteket.

Közel áll hozzád ez a téma?

Imádom ezt a várost, azt, ahogyan változik, hogy sokfélék vagyunk benne, és érdekelnek az emberek, akik olyanná teszik Budapestet amilyen. Szeretem megfigyelni a járókelőket és ebben az előadásban erre lehetőség nyílik, emellett pedig kedvelem a zenés színházat, úgyhogy bízom benne, hogy humoros és szellemes, ugyanakkor a kritikával együtt szeretnivaló és elgondolkodtató előadás lesz.

Hogyan haladnak a próbák, milyen a csapattal dolgozni?

Nagyon izgalmasak a próbák és imádom a közös munkát. Elképesztően jó a hangulat, remek csapat állt össze, minden tagja hihetetlenül kreatív. Nemrég például színésztábort vezettem Balatonbogláron, és amíg nem voltam itthon, a munkatársaim befejezték a koreográfiákat. Jó volt visszatérve látni, hogy milyen szuper mozgásokat alkottak.

Várhatóan milyen egyéb kihívásokat tartogat számodra ez az évad, akár mint színművész, akár mint rendező?

A Hosszúlépés. Járunk?-kal közösen létrehoztunk egy performansz színházat, amely Ray Bradbury műve után a Fahrenheit 2020 címet viseli. Ez egy sétaszínház, amely során a nézők felfedeznek egy épületet, pontosabban a Virág Benedek Házat és meg kell keresniük a Bradbury történetében is szereplő, elrejtőzött ellenállókat, akik tanulják és olvassák a már betiltott irodalmi szövegeket, mert meg akarják őrizni ezeket az utókor számára. Kicsit olyasmi, mint egy szabadulószoba, de kulturális élmény és felfedezés is egyben.

Rajongóid tudják, hogy fotózol is, önálló kiállításaidat is láthatták már. Jut mostanában időd a fényképezésre?

Rengeteget fotóztam a pandémia alatt is a fényképezőgépemmel, bár már az okostelefonok kamerái is remek minőségű képeket készítenek, így sok esetben egyszerűbb a telefonomat használni. Nemrég elindítottam egy Instagram oldalt rekainthecity néven, ahol az általam készített és számomra érdekes épületfotókat teszem közzé.

Pelsőczy Réka Budapesten született és nőtt fel, művész családban nevelkedett. Már a gimnáziumi évek során is színjátszókör aktív tagjaként sikereket ért el. Később a Színház és Filmművészeti Főiskolán tanult Fullajtár Andrea és Ónódi Eszter osztálytársaként. 1993-ban lépett be a Független Színpad társulatába, majd 1994-ben kötelezte el magát a Katona József Színház mellett, amelynek azóta is az egyik vezető művésze. 2004 óta rendezéssel is foglalkozik, ami jelenleg is fontos szerepet játszik munkásságában.