„Minden dal egy kicsit olyan, mintha a gyermekem lenne”

Az Előadóművészi Jogvédő Iroda interjúja Bródy Jánossal

Üzenetei, dalszövegei generációkat átívelően hatnak a közönségre. Koncertjein valamennyi korosztály érti és érzi szavainak súlyát, mélységét. Mondanivalója – úgy tűnik – örökérvényű. A magyar rock ikon a többi között a pályán megtett első lépésekről, az alkotás folyamatáról és a szeretet hatalmáról is nyilatkozott.

• Mérnöki pályára készült a diploma megszerzése mellett, ennek ellenére mégis a zene világa ragadta magával. Mi volt az első tudatos lépés, amikor már bizonyos volt, hogy ezen az úton akar járni?

• Sokáig csak hobbinak tekintettem a zenekarozást, mert alapvetően inkább a műszaki tudományok érdekeltek, de amikor megkaptam a diplomát a Műegyetem Villamosmérnöki karán, az Illés zenekar már az ország legnépszerűbb beat-együttesének számított. Szörényi Leventével írt közös szerzeményeink jelentős feltűnést keltettek az akkori zenei közéletben, és kiderült, hogy az énekelhető szavakat elég jó érzékkel tudom értelmes sorokba rendezni. 1968 augusztusa után pedig egyre erősödött bennem a szándék, hogy a népszerűségünket kihasználva dalokba sűrítve próbáljam érzékeltetni: a hatalom szeretete nem a szeretet hatalma.

• Közgazdász édesapja és tanárnő édesanyja hogyan fogadták, hogy Ön a zene világát választotta hivatásul? Féltették, vagy inkább támogatták? Ösztönözték más utak felé, hogy legyen „rendes hivatása”?

• Zeneszerető családban nőttem fel, édesanyám gyakran énekelt nekem magyar népdalokat, és zongorázni is tanultam gyerekkoromban. Dóra nagymamám egyik ezotériára hajlamos barátnője a kezemet vizsgálgatva azt jósolta, hogy nagy művész lesz belőlem. Senki nem vette komolyan. Amikor a ’60-as évek elején megbabonázott az új zenei hangzás, és gitározni kezdtem, nem volt felhőtlen a fogadtatás, de megállapodtunk, hogy amíg rendesen tanulok, addig nem szólnak bele, hogy mivel szórakozom. Később már a szüleimre is hatással voltak a zenei sikerek, és elfogadták a döntéseimet, de persze féltettek is, különösen azokban a helyzetekben, amikor konfliktusba kerültem a rendfenntartó erőkkel. Az apám elég ideges volt, amikor 1973-ban államellenes izgatással vádoltak meg, és valami olyasmit mondott, hogy a falig el kell menni, de csak az ostobák mennek fejjel a falnak.

• Az Illés-együttes korszakából megosztana egy olyan történetet, amely különösen nagy hatást gyakorolt Önre?

• A ’68-as Táncdalfesztivál döntője augusztus 18-án volt, és miután az Amikor én még kissrác voltam és a Színes ceruzák című dalokkal szinte minden díjat elnyertünk, két napig a kilencedik mennyországban éreztem magam. Aztán mint egy szöges korbács, lecsapott a valóság. Augusztus 21-én a turnébuszunk órákig állt a veszprémi úton, miközben lánctalpas katonai szerelvények vonultak észak felé. Máig emlékszem a képre és arra a tehetetlen érzésre, hogy még egy sikeresnek tartott rockzenész is mennyire elhanyagolható porszem a katonai doktrínák által meghatározott világban. Azt hiszem, attól kezdve más lélekkel írtam a dalokat.

• Miként formálódik egy-egy alkotói folyamat, melynek eredményei olyan, csillogásukat folyamatosan őrző gyöngyszemek, mint a „Ha én rózsa volnék”, „Mama, kérlek”, vagy egyik legújabb, „Akit a hazája nem szeretett” című szerzeménye?

• Minden dal egy kicsit olyan, mintha művészi értelemben a gyermekem lenne. Bizony gyakran vannak fájdalmas vajúdások, aztán az öröm, hogy megszületett, majd az aggodalom, hogy életképes lesz-e? Büszke vagyok rá, hogy nagyon sok dalom megérte a „felnőtt” kort, és ma is érvényes mondanivalóval rendelkezik. Manapság sincs könnyű útja az „újszülötteknek”, hiszen nem mondhatom, hogy élvezem a média támogatását, és a kritikus hangokat most sem kedvelik a kultúrharc felkent bajnokai. Így aztán otthon dédelgetem a még gondoskodásra szoruló dalcsírákat, és igyekszem felismerni azt a pillanatot, amikor alkalom nyílik arra, hogy bemutassam őket a körülöttem élőknek.

• Hogyan élte meg, hogy az 1973-ban készült Jelbeszéd című lemezüket betiltották?

• Nehéz úgy alkotni ebben a műfajban, ha az ember arra gondol, hogy hiába írja meg a dalt, nem fog eljutni a közönséghez. Természetesen a betiltást és minden korlátozást könnyebb úgy elviselni, ha közben érzem, hogy a közönség mellettem áll, és keresi azt a dalt, amiben a saját lelkét hallja. Az én igazi támogatóim azok, akik megveszik a lemezeimet, és eljönnek a koncertekre. Nélkülük én már rég nem állnék a színpadon.

• Hogyan tekint vissza egyes korszakaira, az Illés-együttes, a Fonográf, illetve a szóló karrier időszakára?

• Az Illés-együttes volt a kezdet, a lázadó kamaszkor, az első nagy szerelmek és csalódások korszaka. A Fonográf idején értem igazán tudatos művésszé, és azóta is keresem a szót és a hangot, amivel a magam számára is elfogadhatóan tudom érzékeltetni, hogy mit gondolok arról a világról, amiben élünk. 1980-ban jelent meg az első szólólemezem, a Hungarian Blues, és ennek sikere avatott engem önálló előadóvá. Azóta már a nyolcadiknál tartok.

• A közelmúltban az Operettszínház úgy döntött, hogy egyelőre nem tűzi műsorra Bulgakov: Képmutatók című darabját. Hogyan látja, lesz még esély később a bemutatóra?

• A Képmutatók egy nagyszabású zenés színpadi játék, amit Kocsák Tiborral együtt írtunk Bulgakov drámája nyomán, és nemcsak egy dal, ami könnyen elvész az idők forgatagában. Biztos vagyok abban, hogy eljön az idő, amikor már nem lesz akadálya a bemutatónak, ha nem a Budapesti Operettszínházban, akkor valahol máshol, és ha színpadra kerül, a közönség meg fogja érteni, hogy miért dolgoztunk ezen a darabon annyi éven át.

• Az alkotói folyamatok között milyen szabadidős tevékenységgel töltekezik?
• Azt hiszem, ebből a szempontból nem vagyok különleges, ahogy sokan mások is, olvasok, filmet nézek, zenét hallgatok, kutyát sétáltatok, és néha azon kapom magam, hogy Madách Imrét idézve komédiának nézem a gyakran tragikus fordulatokat az életünkben. Ahogy mondani szokták, már jóval több van mögöttem, mint előttem, és rezignált nyuggerként tekintek a bizonytalan jövőbe, de az utódaim sorsa iránt érzett felelősség miatt is erősen remélem, hogy lesz még egyszer szép a világ.

• Hol találkozhat Önnel a közönség a nyáron, illetve az év még hátralévő hónapjaiban?

• A nyári koncertek után legközelebb szeptember 2-án, a Dohány utcai Zsinagógában lesz koncertem, azután Szeged és Debrecen következik. Ősszel fog felkerülni a közösségi megosztóra egy vadonatúj klip, melyben arról szól a dal, hogy bár most az a szokás, hogy hamisítják a múltat mindenfelé, de én tudom jól, hogy milyen is volt az a rock and roll, mert én ott voltam.

Bródy János

Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas énekes, gitáros, zeneszerző, szövegíró

Az 1960-as évek új zenei formáiban megjelenő társadalmi mozgalmak máig ható következménye, hogy Bródy János a magyar kultúra egyik emblematikus alakja lett, és művészetében követhetően tükröződik az elmúlt fél évszázad történelmének minden jelentős fordulata. 1964-ben, az érettségi után került az Illés-együttesbe, ahol Szörényi Leventével számos olyan dal szerzője lett, melyek megjelenését sokan origónak tekintik a magyar rock történetében. Az Illés repertoárjának kialakításával a szövegíró és gyakran dalszerző Bródy János már a pályája legelején a magyar rockzene ikonikus alakjává vált. Az Előadóművészi Jogvédő Iroda számára megtiszteltetés, hogy a legendás művészt tagjai között tudhatja.