Megjelent Vámos Miklós legújabb regénye a Dunapest

Vámos Miklós – Dunapest

Dunapest – Linda, az Angliában élő francia nő (negyvenes) értette így félre egyszer fővárosunk nevét. Magyar származású férje halála után vaktában fölszáll az első repülőgépre, ami történetesen Budapestre indul. Itt megismerkedik egy fiatal lánnyal, Tóth Julival (húszas) és két fiatalemberrel (harmincasok). A lány meghívja magához a regény fő helyszínéül szolgáló patinás bérházba, a Pozsonyi út 38–40.-be. Az 1938-ban készült épület múltja és jelene köti össze a cselekmény két szálát.
Csillagos ház volt 1944-ben a Pozsonyi 38., a vele egybeépített 40. pedig svájci védettségű is. Történelmi alakok, Carl Lutz, a svájci alkonzul és Raoul Wallenberg, a svéd követségi titkár is felbukkannak a regény során – ők ketten egy közepes város teljes lakosságát kitevő embert mentettek meg 1944-ben. A ház valós lakóinak (Hatvany Lajos, Szép Ernő, Heltai Jenő) vagy képzeletbeli tulajdonosainak sorsa révén fiction és non-fiction kígyója szétválaszthatatlanul tekeredik össze Vámos Miklós legújabb könyvében – jelenné téve azt, ami múlt.

Talán nincs Budapestnek még egy olyan negyede, ahol a második háborút megelőző tíz évben akkorát változott volna az élet minősége, mint Újlipótvárosban.

1933 és 1942 között szinte a semmiből épült ki az a modern városrész, amely hamarosan fogalommá vált a fővárosban. Újlipótvárosban lakni sikk volt, itt egy addig soha nem látott exkluzív, modern életforma testesült meg az épületek falai között és az emberek életében egyaránt. Viszont mire az üres telkek túlnyomó többségére felépült több száz modern bérház, addigra Magyarország belekeveredett a második világháborúba, és az újlipótvárosi házakban innentől a rettegés lett úrrá. Különösen igaz volt ez 1944–45 fordulóján, amikor több ezer zsidó állampolgár várta, hogy eldőljön a sorsa…

ÚjlipótvárosA számunkra vesztes első világháború utáni gazdasági pangás erősen rányomta a bélyegét a budapesti építőiparra is. Az 1920-as évek végéig szinte semmi nem épült, 1927 táján a főváros jelentős adókedvezménnyel próbálta beindítani az építkezéshez a vállalkozói kedvet. A korszak legnagyobb léptékű fejlesztése a Duna mentén, régi gőzmalmok és kézműves jellegű gyárak árnyékában, a kietlen városszélen valósult meg. Itt született meg az Újlipótváros.

A városrész építéstörténete valójában nem a két világháború közötti időszakban kezdődött. Már az 1880-as évektől elindult a Lipótvárostól északra elterülő, akkor még üres, illetve mezőgazdasági művelés alatt álló földek parcellázása és beépítése. Ezt a Váci út egyre nagyobb szerepet betöltő gyáripara indukálta. A megnövekedett munkás és dolgozói létszám miatt szükségessé vált, hogy a gyárak közelében otthont adó bérházak épüljenek. A munkás bérkaszárnyákat aztán polgáriasabb bérházak követték. Az 1910-es években jó befektetésnek bizonyult errefelé telket vásárolni, és arra több emeletes lakóházat emelni. Az első világháborúig a Váci úttal párhuzamosan már négy utcát is kialakítottak. Az 1918 és 1920 közötti politikai és gazdasági veszteségek aztán hosszú időre megakasztották a terület beépülését. Az csak az 1930-as évek elején folytatódott a Dunához közelebbi területek beépítésével. Ez a városfejlesztés példaértékű volt a maga idejében.

A mai Pannónia utca és a Pozsonyi út közötti terület ugyanis átfogó városrendezési terv alapján épült. A terveket a Fővárosi Közmunkák Tanácsa (FKT) szabályozta, és a cél nem csak az volt, hogy egy elegáns, modern városrészt hozzanak létre; az FKT olyan negyedről álmodozott, ahol a főváros legtehetősebb polgárai élnek majd. A városrendezési terv tulajdonképpen azt szolgálta, hogy olyan minőségű és esztétikájú épületek kerüljenek ide a Duna partjára, ahová szívesen költözik be Budapest leggazdagabb társadalmi rétege. Miután 1942-ben felépültek az utolsó épületek is (sajnos eredeti nagyságában sohasem valósult meg a beépítés a közeledő háború miatt), az új városrészt mint a magyar főváros legnagyobb összefüggő modern stílusú városnegyedét kezdték el csodálni. Tulajdonképpen erre az új, karakteres területre vonatkozóan kezdték el az új Lipótváros megnevezést is használni, annak ellenére is, hogy az 1930-as években hivatalosan Szent István városra keresztelték egy pár évre a kerületnek ezt a részét. És hogy milyen is volt ez az új Lipótváros? Tulajdonképpen olyan, mint ahogy ma is ismerjük, és ahogyan Vámos Miklós Dunapest című regényében is megjelenik. Lapos tetős, tetőteraszos, dunai panorámás lakások, a házak mögött tágas belső udvarok, rengeteg építészeti újítás mint a házba betérőt szalonszerűen fogadó foyer, vagyis előcsarnok, ahonnan a lépcsőház nyílik. Központi villanyórák, melegvíz ellátás, hangszigetelt falak, hangosbeszélős (vagyis kaputelefonos) bejáratok, üveg- és márványburkolatok, belsőépítészetileg jól megtervezett terek. Az újlipótvárosi építkezés ebben alkotott nagyot, az épületeket (különösen azok előtereit és lépcsőházát) messze a kor átlagszínvonala fölötti igényességgel alakították ki. Hisz így tudta leginkább reprezentálni egy ház, hogy milyen illusztris lakói vannak. A falakat és a padlót szinte minden épületben márvánnyal borították, kandallókasztniba csomagolt radiátorcsövek melegítették a közösségi tereket, egyedileg tervezett falikarok és lámpák szolgáltattak világosságot. Újdonságszámba ment, hogy az épületeket rendszerint portás vagy házfelügyelő vigyázta, aki egyben afféle gondnokként a lakók és az épület ügyes-bajos gondjait is egyengette. Ügyelt a tisztaságra, beszedte a lakbért, egyszóval kézben tartotta a házat. Hál’ istennek, azt mondhatjuk, hogy a házak mai napig őrzik ezt a békebeli (?) eleganciát, jóllehet, ma már nem portások, hanem közös képviselők intézik a lakóházak ügyeit. Köszönhetjük ezt az értékőrzést leginkább a helyieknek, akik a szó szoros értelmében itthon vannak. Sokuk nagyszülei voltak az első lakók, és a harmadik, negyedik generáció azóta is itt éli életét. A család soha nem mozdult el az Újlipótvárosból. Valójában ez a városrész titka, az emberek magukénak érzik a helyet, óvják és büszkék rá. Falu a városban, ahol a szomszédok ismerik egymást, ahol az eladók és a pincérek nevükön szólítják a vendégeiket. Úgy, mint Vámos Miklós regényében, ahol a Dunapark étterem pincérének elég csak ránézni a betérő vendégére, és máris érkezik az óhajtott reggeli. A városrész lélektani közepe a Szent István park, ahol több újlipótvárosi generáció nőtt már fel. Építészeti szempontból a parkot körülölelő épületek a legnívósabbak. Közülük is kiemelkedik a Pozsonyi út 38–40., a Dunapark-ház, amelyben és amely körül a Vámos-regény is játszódik.

Az épület a korszak iskolapéldája. 1935-ben készült el Hofstätter Béla és Domány Ferenc tervei alapján a Hatvany család tulajdonában lévő hatvani cukorgyár beruházásaként. Ha az ember betér az utcáról az épületbe, egyből ámulatba ejti a csodálatos vesztibül és az építészetileg bravúros lépcsőház. Az épületet építése idején a legmodernebbek között tartották számon, ahol a lakók kényelmét több újdonság is szolgálta. Ilyen volt az itt először alkalmazott hangosbeszélő (kaputelefon), illetve a két lift, amelyek közül az egyik gyorslift volt. Az épület tetejét parkszerűen rendezték be, sétányokat és napozóteraszokat is kialakítottak. A felső emeleti lakásokhoz óriási teraszok tartoztak (és tartoznak), gyönyörű kilátással a Dunára, a Margitszigetre, a budai hegyekre, de a ház alján a szinte megszakítás nélkül 1937 óta működő Dunapark kávéházban üldögélő vendégeket is bámulhatják innen, ahogy azt a regény főhőse, Tóth Juli is teszi naponta. Az 1930-as években talán Hofstätter Bélának is kedvelt szokása lehetett ez, ki tudja?! A ház, a park, a kilátás, a kávéház mindenesetre ugyanaz és ugyanolyan volt az 1930-as években is, mint ma.

Annál is inkább csodálatos ez, mert Újlipótváros nem túl hosszú történelmében éktelenkedik egy nagyon vészterhes időszak is. Újlipótváros tragédiája volt, hogy alig költöztek be az első lakók, szinte rögtön ezután az elegáns lakásokat a sötét óvóhelyekre, rosszabb esetben a gettóra, munkaszolgálatra vagy megsemmisítőtáborra kellett cserélni.Történelmi háttérÚjlipótvárosnak a második világháború alatt egy nagyon különleges, mondhatnánk a kor Európájában egyedi helyzete volt. Itt jelölték ki ugyanis azt a nemzetközi vagy védett gettót, ami – ellentétben az erzsébetvárosival –, nem az emberek megsemmisítésére jött létre, hanem a zsidók védelme érdekében. Ez a terület nem volt fallal körülvéve, nem vigyáztak rá fegyveres őrök; a diplomácia eszközeivel próbáltak meg több ezer zsidót megmenteni itt a vészkorszak idején.

Újlipótvárosnak ez a szerepe az 1944. márciusi német megszállást követően, még inkább az október 15-i sikertelen kiugrási kísérlet után nőtt meg. 1944 áprilisától vezették be azokat a korlátozásokat, amelyek a magyarországi zsidóságot polgári alapjogaikban korlátozták. Zsidóknak innentől kezdve tilos volt színházba, uszodája járni, a villamosoknak csak a kijelölt kocsijaiba szállhattak fel, utcai padokra nem ülhettek le, a vagyonukat zárolták, és sok esetben elkobozták, foglalkozásaiktól megfosztották őket, és mindenki számára kötelező volt a ruházaton jól látható sárga csillag viselése. Hogy ki volt zsidó, azt nem az egyén, hanem a törvény határozta meg. Innentől a társadalomi ellenszenv is egyre szélsőségesebb helyzeteket teremtett. Ugyanekkor megindult a vidéki zsidóság deportálása, Budapesten pedig ezt előkészítendő kijelölték az úgynevezett csillagos házakat, ahová kötelezően át kellett költözniük a zsidóknak. Csillagos házban lakni szinte egyet jelentett a félbörtöni állapottal: ezeket az épületek őrizték, az ide tömörített lakók csak bizonyos időszakokban hagyhatták el az épületeket, az egyes lakásokban sokszor 50-60 embert is összezsúfoltak. Ebben a helyzetben kezdte meg embermentő tevékenységét Carl Lutz svájci alkonzul, aki több ezer zsidó számára biztosította a második világháborúban semleges Svájc diplomáciai védettségét egy elvileg Palesztinába szóló útlevél formájában. A kiutazásig az okmány tulajdonosa diplomáciai védettséget élvezett. 1944 nyarán a Svéd Királyságból Budapestre érkezett Raoul Wallenberg, akinek az egyik legfőbb feladata az volt, hogy tájékoztassa Svédországon keresztül a világot arról, hogy mi történik a magyar fővárosban. Wallenberg, látva az egyre embertelenebbé váló helyzetet, Carl Lutz nyomdokába lépett, és megszervezte a svéd Schutzpass (védlevél) rendszerét. Ez a svájcihoz hasonló módon svéd diplomáciai védelem alá helyezte annak birtokosát. Eleinte valamilyen igazoláshoz kötötték az okmányra való jogosultságot, ami azt jelentette, hogy az illető magyar állampolgárnak bizonyítania kellett, hogy a Svéd Királysághoz valamilyen kötődése van. A nyár folyamán hasonló védlevelet állított ki több, a háborúból kimaradó semleges állam is mint Spanyolország, Portugália, a Vatikán és a Nemzetközi Vöröskereszt. Horthy Miklós kormányzói mentességet hirdetett a közszereplő zsidók számára. A védlevelek történetében 1944 októberében következett be fordulat, amikor is Szálasi hatalomra jutásával a több hónapos védelmi szisztéma veszni látszott, a „nemzetvezető” ugyanis kijelentette, semmilyen mentességet nem ismer el.

Raoul Wallenbergnek sikerült tárgyalásra bírni a Nyilaskeresztes Párt vezetőit, és végül Szálasi elismerte a menleveles zsidók védettségét, valamint elrendelte, hogy a védettek egy külön gettóba tömörüljenek. Ennek a területét Újlipótvárosban jelölték ki. Eleinte az ún. Palatinus-háztömböt szánták erre a célra, de a mai Jászai Mari tértől a Radnóti Miklós utcáig terjedő három nagy házcsoport nem lett volna elegendő az összes védett zsidó elhelyezésére. Ezért szerte a városrészben ún. védett házakat jelöltek meg. A homlokzatot jelölő svéd, svájci, portugál stb. felségjelzés hirdette, hogy az adott épületben milyen védettséget élvező zsidók laknak. Ez egyben azt is jelentette, hogy ezek az épületek területen kívüliek voltak, vagyis ugyanolyan státuszt képviseltek, mint a nagykövetségek, azaz elvileg sérthetetlennek kellett volna maradniuk. Szálasi kvótaszerűen engedélyezte az egyes semleges államoknak, hogy hány védlevelet állíthatnak ki. Svájc 7800, a Svéd Királyság 4500, a Vatikán (a kormányzói mentességet élvezőkkel együtt) 2500, Portugália 698 és Spanyolország 100 magyar zsidó védelmét vállalhatta. Az okmányokat kiállító diplomaták mindegyike tisztában volt azzal, hogy a Schutzpassokat hamisítják, és sokan több ország menleveléből is szereznek maguknak, mert ki tudhatja, melyik lesz hatásosabb. Ez természetesen sokszor szült nehéz helyzetet, amikor igazoltatásnál több útlevél is előkerült, amelyek szemmel láthatóan hamisítványok voltak. 1944 vége felé azonban már senki nem törődött a hitelességgel. A cél az volt, hogy minél több embert mentsenek meg a pokollá vált Budapesten. Az újlipótvárosi védett házak többségének védettségét a nyilas csapatok rendre megsértették. November, december hónapokban rendszeresek voltak a „razziák”, amikor is pár nyilas betört egy-egy védett házba. Az ott lakókat értéktárgyaiktól megfosztották, és sok esetben a ház teljes közösségét kivezényelték a Duna partjára, ahol a tél beálltával mindennaposak voltak a kivégzések. A nyilas banda ezeket az akciókat gúnyosan csak zsidóúsztatásnak nevezte. A túlélők visszaemlékezései hátborzongató történeteket mesélnek erről.

Az újlipótvárosi védelemben Raoul Wallenberg játszotta a főszerepet, nem véletlen, hogy a városrészben járva lépten-nyomon rá emlékező objektumokkal találkozhatunk. A svéd védelem központja is itt, a Tátra utca 6. szám alatt működött, és a Svéd Vöröskeresztnek köszönhetően két kórház is üzemelt a nehéz hónapokban a városrészben, ahol nem csak a védetteket látták el. Wallenberg szintén a vöröskereszt révén gazdag élelmiszerraktárat is fenntartott, amelyből nem csak a védettjeit látta el. 1945 januárjában az élelem egy részét felajánlotta a Nyilaskeresztes Pártnak, ha a cserébe nem ürítik ki a nemzetközi gettót. A gettó felszámolása ugyanis egyet jelentett volna az összes védett megsemmisítésével. Újlipótvárost 1945. január 16-ára virradóra szabadították fel a szovjet csapatok. Raoul Wallenberget pedig január 17-én látták utoljára, amikor a Tátra utcából elindult Debrecen felé, ahonnan aztán soha nem tért haza.