„A komolyzenei előadások közönsége ellazulhatna már egy kicsit”

Az Előadóművészi Jogvédő Iroda interjúja Bősze Ádámmal

Túl sok a koncert és túl elit ez az egész komolyzenei világ – véli Bősze Ádám zenetörténész, zenekritikus, zenetanár, műsorvezető, a komoly-zenei stand-up műfajának magyarországi megalapítója, zenei antikvárius, akivel arról beszélgettünk, hogy előadóként hogyan éli meg a magyar komolyzenei életet.


Tucatnyi tevékenységed a nyilvánosság előtt zajlik, ezért közszereplőnek lehet tekinteni, te is így definiáltad magad. Megállja ez a helyét?

Én mostanában magam inkább zenetörténészként határoznám meg, közszereplőnek legfeljebb a komolyzenei világon belül tekintem magam. A műsorvezetést már régebben befejeztem, a stand-upot vállalom – korábban két évadon keresztül jártam ezekkel a fellépésekkel az országot – de egyre ritkábban művelem. Fellépéseim a komolyzenei stand-up kategóriájába tartoznak.

Mi az, amit még ezeken felül vállalsz?

Esztergályos Károly rendező szerint – akivel tisztáztuk azt a félreértésemet, miszerint nem ő nem vett fel a Színművészeti Főiskolára –, amit én csinálok, nem áll távol a színészettől. Az ő szavaival: „te is mutatványos vagy”. Én elfogadom ezt a frappáns kifejezést.

A nyár elejéig a hét csaknem minden napján voltak stand-up fellépéseid, köztük az általad országszerte vezetett zenetörténeti séták.

2017-ben amikor elkezdtem a komolyzenei stand-upot, úgy érzem, hogy valami újat csináltam. A műfajt valamilyen formában előttem mások is művelték, gondoljunk csak Viktor Borgéra, aki kiválóan zongorázott és zenekar közreműködésével stand- upolt, vagy akár Leonard Bernsteinre, aki élvezetesen magyarázta el az általa vezényelt művet.

Én azonban ezt másképp közelítettem meg. Szerintem a stand-upban egymást kell kövessék a poénok. Ez általános témákban viszonylag egyszerű, mert bárhova nyúlhatok, a téma az utcán hever. A komolyzenére meg az operairodalomra koncentrálva ugyanez bizony nehéz. Ezért belefutottam egy zsákutcába. Megcsináltam ugyan az első stand-upot 2017-ben, rá másfél évre egy másikat és ezek sikerére is építve meghirdettem az angol nyelvű fellépést, amivel az edinborough-i fesztiválon akartam debütálni. Csakhogy ezt elvitte a Covid.
Majd megkerestek Litkai Gergelyék és felajánlottak egy szerződést a Duma Színházzal.
Végiggondoltam az ajánlatot és eldöntöttem, mégsem akarok stand-upos lenni. Igyekeztem befejezni ezt a műfajt és elkezdtem egy kicsit komolyabb, az infotainment kategóriába tartozó előadásokat tartani. Most is csinálok ugyan egy sorozatot, amit stand-upnak neveztem el, és amelyben néhány alkalommal a legutóbbi könyvem tartalmát foglalom össze a közönség számára.

Mi volt a mérföldkő, hogyan fordult át zenetörténeti előadássá?

2021-től kezdve tartok ilyen esteket. Itt is az a lényeg, hogy az emberek nevessenek, az infotainment előadásokba is mindig igyekszem egy kis humort csempészni.

A szónak nagyobb az ereje a zene megszerettetésében, mint magának a zenének?

Erre a Bartók rádióval való kapcsolatom ismertetésével tudok felelni. Meghirdettek egy pályázatot és éppen olyan helyzetben voltam, hogy ha valaki legalább a járulékaimat befizeti, és megmondja, hogy mit kell ezért csinálni, akkor el kell fogadnom. A Bartók rádióban jól éreztem magam, hagyták, hogy a saját egyéniségem érvényesüljön. A közönséget – illetve ebben az esetben a hallgatókat – én sokkal fontosabbnak tartom, mint egy átlagos előadóművész. A Muzsikáló reggelben mindig reagáltam a műsorhoz érkezett véleményekre, még a rosszmájú kritikákra is.
Akkor is, ma is fontos számomra, hogy észleljem a közönség visszajelzéseit, legyen az akár pozitív, akár kritikus, beépítem ezeket a mondandómba, és reagálok rájuk.
Ma már ténylegesen a közönségből élek.

Ezt hogyan kell érteni?

Úgy, hogy a komolyzenei előadóművész leginkább, de talán akár 95%-ban állami támogatásból él, honoráriumát nem a közönség által kifizetett jegy árából fedezik. A komolyzenei életben a közönségnek nincs akkora súlya, mint a könnyűzenében. Az én esetemben azonban fontos, hogy érzékeljem közönség hozzám eljutó igényeit, legyenek azok akár negatívak, akár pozitívak és teljesítsem, reagáljak azokra.

A közönséget a story is magával ragadja, nemcsak a zene. Szükség van rá. Mi adja el jobban a komolyzenét: a sztori vagy a zene?

Csak a zene. Vagy mégsem? Valójában nem tudom. A közönséggel ugyanis nem gyakran találkozom. Koncertre alig tudok járni, mert általában esténként vannak az előadásaim és ez legtöbbször heti 6 fellépést jelent. A Bartók rádiós időkben sokat jártam koncertre közvetíteni, akkor meg nem a nézőtéren voltam, hanem egy közvetítői fülkében.
Nekem ezzel kapcsolatban inkább az a véleményem, hogy az interpretáció és a kapcsolódó tények, történetek ismertetése fontos, mert ezekkel közelebb lehet hozni az emberekhez a zenét, azt, amit mint olyat nem tudnak és nem is fognak megérteni. A zenész lehet, hogy technikailag érti a zenét a struktúrája vagy felépítése szempontjából, vagy az összhangzattan oldaláról, egyszerűen a zene mesterségét érti. A zenét úgy megérteni, mint egy regényt vagy egy naturalista festményt nem fogjuk.
El tudom fogadni, ha valaki azt mondja, hogy ha a zene önmagában nem hat az emberre, akkor az egészet megette a fene. De véleményem szerint szükség van arra, hogy az embereket valami – a story-k, a hangulat, a környezet – közelebb hozza a zenéhez.

Miért érzed annak a szükségét, hogy beszélj az embereknek a komolyzenéről, hiszen járnak koncertekre, operába, hallgatják a lemezeket és a Bartók rádiót?

Nekem a klasszikus zenei élet felépítésével vannak gondjaim. Azzal, amit csinálok, lazítani próbálom ezt a végtelenül bemerevedett, már-már templomi struktúrájú szokásvilágot. Egy bizonyos kiválasztott réteg, amely egyébként meg tudná fizetni a jegyeket akár tripla áron is, tulajdonképpen az állam pénzén élvezi a MÜPA-nak, vagy a Zeneakadémiának, a Kodály Központnak és a többi zenei intézménynek a kínálatát. Templomi hangulatban és komolysággal mennek a koncertekre. Nem vágynak arra, hogy valami olyan művészi élmény érje őket, amitől kifordul az életük a sarkából, arra, hogy zokogva, vagy kacagva menjenek haza. Úgy gondolom, hogy túl sok a koncert és túl elit ez az egész világ.
Én a magam tudásával arra igyekszem felhívni az emberek figyelmét, hogy lazuljanak már el egy kicsit.

A mai közönség nem mer tapsolni?

Joseph Haydn Angliából azt írta haza Bécsbe 1797-ben hogy a szimfóniájának az összes tételét megtapsolták. Sikerét azzal is illusztrálta, hogy a 2. tétel után a közönség addig tapsolt, amíg azt meg nem ismételték. Ha ma egy vezető karmesternek elmondanád, hogy a 2. tételt meg kéne ismételni, ha tapsolnak, azt felelné, hogy ezzel fölborulna a hangnemi rend, meg az előadás struktúrája, vagy tönkre tenné a hangfelvétel minőségét.
A mai koncertlátogatók teljesen be vannak feszülve, nem mernek tapsolni. Ha valaki mégis úgy gondolja, hogy ha tetszik neki valami, akkor összecsaphatja a két kezét, azt bunkónak gondolják. Ilyesmi legfeljebb az operában fordulhat elő egy-egy ária után, mert az opera műfajától ez nem áll távol. De például New Yorkban a Metropolitain Operában Peter Gelb igazgató megtiltotta az énekeseknek, hogy megismételjenek egy áriát. Talán csak egyszer fordult elő, hogy Juanito Floreznek megengedte, amikor a Az ezred lányában kiénekelt kilencedik magas C után a közönség követelte az ismétlést.
Nem volt más választása, olyan nagy volt az ováció.

Missziónak tekinted azt, amit csinálsz?

Nem mondanám, ez üzleti tevékenység is. Ha olyasmit találok ki, amire nincs kereslet, azt nem csinálom. Például az első előadássorozatom a zeneszerzők halálos betegségeiről szólt, amire a publikum egyáltalán nem volt kíváncsi. Amikor a zeneszerzők szerelmi életéről adtam elő, arra rögtön bejött a közönség. A piaci igényeknek megfelelően dolgozom.

Szenteljünk egy-két mondatot a Douwe Egberts Dallamok koncertsorozatnak, egyik első munkádnak.

A Magyar Tekevízió felkérése kezdtem el hangversenyeket közvetíteni. Talán az első közvetítésem egy Csajkovszkij koncert volt, a Filharmóniai Társaság zenekara akkor az Operaházban lépett fel Kobajasi Kenicsiro vezényletével. Nem sokkal ezután felkértek a Douwe Egberts Dallamok Alapítvány koncertsorozata házigazda szerepére és rádiós-televíziós közvetítésére. A sorozat címe „A siker kapujában” volt, a mai vezető művészek többsége ezen a fórumon debütált. Gát György, az akkoriban híres Família Kft. és a Linda sorozatok producere engem a Douwe Egberts koncerteken látott. Sztárt akart belőlem faragni. Nála vezettem zenei vetélkedőket, szerencsejáték műsorokat, amit a Magyar Televízió Zenei osztálya annyira zokon vett, hogy le is vettek a képernyőről. Amikor Gátnál lejárt a szerződésem, hirtelen elvesztettem a biztos anyagi forrásokat. Dolgoztam még kerületi kábel tévéknek, de végül a Bartók rádió felkérése húzott ki a bajból.

Hogy muzsikál az antikvárium?

Elkezdtem a gyűjteményemből eladogatni néhány dolgot, és kiderült, hogy ebben van üzlet. 20 éve viszem a zenei antikváriumot amolyan B tervként arra az esetre, ha a média világa számomra már nem működne.
Most már nagyon jól megy a szabadúszó élet. Sokáig kottákba és könyvekbe fektettem a pénzem, sokat vásároltam. Most elkezdtem átfordítani az egészet az eladási oldalra.
És persze mennek az előadások is, heti hat nap.

Az 54 éves Bősze Ádám szerzetesként a Ferences Hittudományi Főiskolán, majd ezzel párhuzamosan a Zeneakadémia zenetudományi szakán szerzett diplomát és olyan legendáktól tanult, mint Kroó György és Komlós Katalin. A Magyar Nemzet zenekritikusa, 15 évig a Bartók Rádió műsorvezetője volt. A Magyar Antikváriusok Egyesületének elnöke, a magyar zenei stand-up megteremtője. 2018-ban megkapta a Prima díjat Magyar Sajtó kategóriában.

FRISS PARALIMPIAI HÍREINK >>>

Tudtad?