Két kérdés – két válasz az Együtt kezdtük alkotóival
Jakab Balázs
- Milyen szerep lenne az, amire örömmel mondanál igent?
Szerencsére mindig olyan feladataim voltak, amikre örömmel mondtam igent. Egyetemistaként lehetőségként tekintek olyan munkára, ami megmozgatja a fantáziám és fejleszti a képességeimet.
- Kik azok, akik akár a nemzetközi színházi, filmes életben inspiráltak?
Eleinte az osztálytársaim voltak rám a legnagyobb hatással. Dolgoztak velünk olyan szakmai tekintélyek, mint Bodó Viktor, Mohácsi János, Zsótér Sándor, Keresztes Tamás, Fekete Ernő vagy Tarnóczi Jakab. Ebből látszik, hogy volt és jelenlegi osztályfőnökeink igyekeztek izgalmas, akár egymástól merőben eltérő munkamódszerrel, ízlésvilággal és játékstílussal megismertetni minket.
Mosolygó Sára
- Milyen szerep lenne az, amire örömmel mondanál igent?
Nincsen szerepálmom. Számomra az a fontos, hogy egy olyan csapartban szeretnék dolgozni, ahol inspirálnak egymás ötletei, gondolatai. Ahol a szerepkörök nem a berögzött leosztás szerint működnek, hanem mindenki a nagy egészet átlátva gondolkodik és ahol kísérletezni lehet, nem pedig azt kell figyelni mi a jól bevált, amit szeretnek a nézők és ami biztosan eladható. Ez bármennyire klisésnek hat így leírva, nem tudnék mondani túl sok olyan helyet itthon, ami ilyen szellemben működne.
- Kik azok, akik akár a nemzetközi színházi, filmes életben inspiráltak?
Több ilyen személy van, de Leos Carax és Mundroczó Kornél alkotásai, amelyek az elmúlt egy évben a legnagyobb hatással voltak rám.
Kövesi Zsombor
- Milyen szerep lenne az, amire örömmel mondanál igent?
Olyan szerepet szívesen vállalnék, amiben valamilyen új tudást kell megszereznem és fejlesztenem magamat. Például egy boxolót szívesen alakítanék.
- Kik azok a művészek, akik a nemzetközi színházi, filmes életben inspiráltak?
Sok művész inspirál, ezért méltatlannak érzem a kiemeléseket.
Koós Boglárka
- Milyen szerep lenne az, amire örömmel mondanék igent:
Értsük jól egymást, alkotók, és szívügyünk legyen, amivel foglalkozunk; de az is fontos, hogy fejlődni lehessen a feladat által.
- Kik azok, akik a színházi, filmes világban inspiráltak:
Nagypapám cipészként dolgozott, a kedvenc színésze Latabár Kálmán volt. Sosem láthatta élőben, de a filmjeiből ellesve a mozgását és a humorát bohóckodott velem mindig, amíg kicsi voltam. Olyan is volt, hogy csak rímekben beszéltünk egymással. Az egyetem első éveiben Bécsben és Párizsban néztünk Castellucci, Wilson és Ariane Mnouchkine előadásokat, ezek kivételes élmények. Legutóbb Enyedi Ildikó: A feleségem története című filmje volt rám nagy hatással és az Isten, haza, család című előadás Tarnóczi Jakab rendezésében.
Lelkes Botond
- Milyen szerep lenne az, amire örömmel mondanál igent?
Sokkal inkább az alkotói csapat határozza meg a munkakedvem, mint a szerep, amit kínálnak.
- Kik azok, akik akár a nemzetközi színházi, filmes életben inspiráltak?
Robert Wilson, Romeo Castellucci, Michael Thalheimer, Leos Carax, Paul Thomas Anderson, Paulo Sorrentino, Mundruczó Kornél.
Kanyó Kata
- Milyen szerep lenne az, amire örömmel mondanál igent?
Konkrét vágyam nincs, minél többféle szerepben szeretném kipróbálni magam. Azt hiszem, az a legjobb a színházban és a filmben, hogy lehetőséget nyújt tőlem egészen távolálló élethelyzetek megismerésére, megtanulhatok más emberek fejével gondolkodni. A legizgalmasabb azt tenni, amit az életben nem tehetnék vagy nem mernék. Kiskoromban például az egyik legnagyobb vágyam az volt, hogy egyszer egy filmben vér folyhasson az orromból és sárban hempereghessek. Azóta kicsit komplexebb képet kaptam erről a szakmáról, talán nem ez az elsődleges szempont egy szerepnél, de ezt az álmomat sem engedtem el teljesen.
- Kik azok, akik akár a nemzetközi színházi, filmes életben inspiráltak?
Mindig más inspirál. Például egy Romeo Castellucci előadás, egy Gabriel Garcia Marquez írás éppúgy, mint a kortársaim, osztálytársaim, mint az egyetemi tanáraim próba közben, vagy akár egy-egy színházért vagy filmért kiáltó jelenet a villamoson. Múlt nyár elején páran az osztályból majdnem egy hétig éjt nappallá téve dolgoztunk egy kisfilmen, amit mi írtunk, mi játszottunk, mi hangosítottunk, világítottunk, kellékeztünk, szerveztünk. Egy kis stábbá alakultunk, akik nem pénzért, hanem az alkotás öröméért dolgoztak napi 20 órát is akár. Kérdés nem fért ahhoz, hogy mindannyian felkelünk 4-5 óra alvás után, ahogy ahhoz sem, hogy mindez megéri. Romeo Castellucci Inferno című előadása láttán – bár sajnos csak felvételről láthattam – az fogalmazódott meg bennem, hogy Castellucci bízik az ember csodálatosságában. És rájöttem, hogy ez milyen jó. Gyerekkoromban éjszaka szerettem a legjobban átutazni a városon: olyankor a panelek ablakai apró, fénylő életképekké változtak. Nem voltam elégedetlen a saját „ablakaimmal”, de nagyon izgatott a másoké. Érdekelnek az emberek, az életük, és bízom a csodálatosságukban.
