Egy magyar báró botrányos útja a kémkedéstől az albán trónkövetelésig

Báró Nopcsa Ferenc: Sárkányok magyar királya

„…ne maradjak-e kémnek Romániában…”

Báró felsőszilvási Nopcsa Ferenc (Déva, 1877. május 3. – Bécs, 1933. április 25.) kalandos életű magyar paleontológus, geológus, albanológus, hírszerző, albán trónaspiráns emlékiratai, naplói az ismeretlenség homályából lépnek elő. A kalandregénybe is beillő életrajz pazar és lenyűgöző, hiszen Nopcsa maga is különleges életet élt Erdély és Bécs között, miközben dinoszauruszleletek feltárása mentén a Monarchia titkosügynöke volt, aki Románia ellen kémkedett az első világháború idején. Világhírű felfedező lett, az első erdélyi őslénymaradvány megtalálója, leírója, tucatnyi akadémia és egyetem tagja, professzora, aki rendíthetetlenül járta Albánia vadregényes vidékeit, se egyben leírta az ország első földrajzi összefoglalását is. Élete vége felé elhagyta erdélyi kastélyát és birtokait, Bécsben élt titkárával. Ez a tény már eleve megbotránkoztatta a közvéleményt, de végül 1933-ban lelőtte szeretőjét és magával is végzett. A földrajztudós szakmai életútja többnyire ismeretes, ám személyes életének szakaszai, történetei eleddig ismeretlenek voltak. Az emlékirat mindenre fényt derít, benne kirajzolódik a századelő és a Monarchia politikatörténete, illetve a világháborút megelőző balkáni és dél-európai forrongások története is, köztük elsősorban az ismeretlen Albánia, ahol a vendetta, a törzsi berendezkedés, a török uralom nyűgje és hatása valós jelen volt még 1912-ben illetve az első világháború idején is. A kötetet mintegy százötven fotó kíséri, a kiadvány kultúrtörténeti kuriózum mint első közlés.
„1916-ban Pristináról Prizren felé menet Ferizovicban találkoztam először bolgár tisztekkel. Mivel Ausztria-Magyarország igényt tartott Szerbiának azon albánok lakta területeire, amelyeket elsőnek bolgár csapatok szálltak meg, meglehetős feszült volt a hangulat a Monarchia és Bulgária között. A feszültségről szóló első híreket Kövesstől hallottam Čačakban, aki megmondta nekem és Haesslernek, hogy mindent elkövet, hogy a bolgárok elhagyják Djakovát és Prizrent. Ők azonban sehogyan sem akarják kiüríteni e két helységet. Hasonló híreket hallottam Mitrovicán és Prizrenben is, mivel pedig nekem szabadcsapatomat abban az időben kizárólag bolgárok által megszállott területen kellett felállítanom, első találkozásunk nagyon fontos volt. A bolgár tisztikar, amint azt el is vártam, nagyon szívélyesen fogadott. Magatartásából azt vettem ki, súlyt vetnek arra, hogy egy független közép-európai emberre lehetőség szerint jó benyomást gyakoroljanak.”