Új könyve jelent meg a Nők Lapja újságírójának



Abszurd embermesék a 21. századból

A most megjelenő Ecet és méz V. Kulcsár Ildikó tizenharmadik kötete, amely saját leírása szerint novellák, embermesék, 21. századi abszurdkák gyűjteménye. Ez a könyv elsősorban magáról az életről szól, a világ édes, ugyanakkor keserves dolgairól.



„Minden igaz, és mindennek az ellenkezője is? Valahogy úgy. Elképesztően színes, fájdalmasan gyönyörű és gonosz a világ. Ahogy az ember is. Nincs olyan iszonyatos rossz, amelynél nem találunk rosszabbat, nincs olyan önzetlen jóság, amelyet ne szárnyalnának túl jó néhányan” – írja V. Kulcsár Ildikó most megjelent könyvéről.

Az Ecet és mézben szereplő „21. századi embermesékben” mindannyiunk számára ismerős, hétköznapi helyzetek és fogalmak is felbukkannak. Ilyen a „mamahotel” intézménye, a szingli öntudat, a gyermekbántalmazás, vagy épp a későn jövő szerelem körüli bonyodalmak.

Az újságíró legújabb könyve szól mindazoknak, akik ezer gonddal küzdenek a családjukban vagy magunkban, akik kapnak a sorstól ecetet és mézet bőséggel – írja a szerző, de hozzáteszi: a sikerekben, örömökben, kudarcokban, feltápászkodásokban és újrakezdésekben társunk marad az (ön)irónia és a szeretet.

A szerző 1990-ben kezdte újságíró pályafutását a Nők Lapjánál, ahol gyorsan ismertté vált derűs hangvételű cikkeinek, humoros-könnyes írásainak, a ma is sikeres ,,Ne félj, mesélj!” rovatának, királynőkkel készített, exkluzív interjúinak, „túlfejlett empátiájának” és szociális érzékenységének köszönhetően.

Ildikó első könyve 1997-ben „Ne félj, mesélj!” címmel jelent meg, de művei közt szerepel a „Szeretetvár”, a „Királynők vendége voltam” és a „Rózsa a széfben” is. Első színdarabját 2011-ben mutatták be „Mondod-e még a szót, szeretlek?” címmel. Munkásságát sokféle kitüntetéssel, többek között az olaszországi Brianza-díjjal, az amerikai Optimist International dísztagságával és a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével ismerték el.

„Mit tehetek íróként-újságíróként ebben felfordult értékrendű világban, egy évtizedek óta átmenetinek nevezett korban? Talán segíthetek valamit az embergyűjteményem bemutatásával – mindenkinek jót tesz, ha rájön, vannak sorstársai, s nem egyedüli csődtömeg egy rendezett világban –, meg együttérzéssel, őszinteséggel, empátiával és persze egy korty derűvel is. Mert humor, irónia, önirónia nélkül nemigen lehet elviselni a szépséges-rémes világunk ecetességét és néha váratlan mézességét. Magam sem bírnám e mankók nélkül…” – mondja az író