|
 A tizenhét éves Sunny kapcsolata elég furcsán ér véget: kap egy képet a mobiljára, amin a barátja egy másik lánnyal csókolózik. Más ilyenkor talán összeomlana, de Sunny más megoldást választ. Ami ezután következik, az egy tizenkét órás őrült hajsza robogóval London körül, ami este 8-kor indul a Crystal Palace-nél (olyan messze a civilizációtól, hogy még a metró sem jár arra), át Camdenen, Shoreditch-en, a Sohón, Kensigtonon, Notting Hillen… és reggel 8-kor ér véget az Alexandra-palotánál.
Sarra Manning több mint húsz éve dolgozik íróként és újságíróként. Dolgozott a Guardiannek, az ELLE-nek, a Graziának, a Stylistnak, a Fabulousnek, a Stellának, a You Magazine-nak és az InStylenak. Jelenleg a Red magazin irodalmi mellékletének szerkesztője. Sarra tizenötnél is több fiatal felnotteknek szóló regényt is írt. Követheted a www.sarramanning.co.uk címen, vagy a Twitteren: @sarramanning
„Mintha valami hatodik érzékkel rendelkezne, Mark felhív, amint sikerül kiverekednem magam a Lakatból. Mérges vagyok, hogy nem várt meg, de megkönnyebbültem, hogy felhívott, így aztán nem kell belső vitát folytatni magammal arról, hogy mennyire számítana zaklatásnak, ha felhívnám, amikor még az üzimre sem válaszolt.
– Hol a szöszben vagy? – A hangom szomorú, vékonyka nyüszítésnek hangzik.
– Nem süt a nap, hogyha elmész – énekli Mark. Úgy tűnik, örül, hogy hallja a hangom, akár nyüszítés, akár nem. – Még mindig a Lakatban vagy, Sun?
– Előtte. – Egy pillanatig meg vagyok győződve róla, hogy most aztán a nyakába zúdítom az összes gyanúmat az állítólagosan ártatlan csókkal meg a seggfogdosással kapcsolatban.
Hogy a kételkedés és a fájdalom, ami még nem múlt el nyomtalanul, kegyetlen, éles szavakká alakul, akár a mérges végű dárdák. De mégsem. Kiderül, hogy még nem hagytam fel a nyafogással.
– Miért mentél el nélkülem?
– Jaj, bébi. Bébi! – kezdi. – A barátaim idiótán viselkedtek, és ki kellett vinnem őket innen. Most az Edinboro Castle-ban vagyunk, de át akarnak menni Shoreditchbe.
– De neked nem muszáj velük menned, ugye? – kérdezem.
– Nem, persze hogy nem. Mármint ha ez nem azt jelentené, hogy óriási katyvasz keletkezik belőle, amivel nem akarok megbirkózni.
– Ó – mondom. – Értem. – Bosszantó, mennyire képtelen vagyok kimondani, amit gondolok.
– Ne légy ilyen, kicsim. Tartsd egy kicsit! – Odaszól valamit egy testetlen hangnak a háttérben. – Figyelj, miért nem jössz ide, megismerkedhetnél a többiekkel.
– Nem tudom. Az a lány…
– Csak az van, hogy öt perc múlva jön értünk egy kocsi. Rajta vagyunk egy klub vendéglistáján, de muszáj odaérnünk még tizenegy előtt. Bébi, alig várom, hogy lássalak. Ha szaladsz, még ideérsz. Gyerünk, Sunny! Fuss, mint a szélvész! Öt perc múlva találkozunk!” |
