A barbárok mi magunk vagyunk?

Amit Coetzee 1980-ban fantáziaként megalkotott, azt Politkovszkaja a tíz évvel ezelőtti Oroszországban, egy tetszőleges olvasó padig a mai Magyarországon valóságként tapasztalhatja meg

Március 14-én megjelent a Nobel-díjas John Maxwell Coetzee A barbárokra várva című regénye. A Líra Kiadói Csoport Athenaeum Kiadója tavaly tavasszal azért tett ajánlatot a dél-afrikai származású, de már hosszú ideje Ausztráliában élő író életművének kiadására, mert A barbárokra várva című regényét szerette volna a kiadó újra az magyar olvasók kezébe adni.

Egy nyomasztóan békés gyarmati városka a hódító civilizáció peremén. Egy nyugdíjazására készülő, fásult bíró, gyarmati hivatalnokok, leigázott őslakók egy letűnt, kultúra romjai között. Egyre többen suttogják, hogy a civilizált világ határán túl a vad, barbár törzsek háborúra készülnek. A Birodalom mozgósításba kezd, és a városkában feltűnnek a rettegett Harmadik Iroda emberei, a kínvallatás hideg tekintetű specialistái. Nem hisznek az ártatlanság lehetőségében, csakis a fájdalom és a megaláztatás mindent felfedő erejében és semmitől nem riadnak vissza a nagybetűs Civilizáció védelmében. 

De kik is valójában a barbárok? Ki látta őket a saját szemével, ki hallotta őket a saját fülével? És ki tudja biztosan, mik a szándékaik?



Az eredetileg 1980-ban megjelent társadalmi disztópia ma Magyarországon nem is lehetne aktuálisabb: az egyszerű, hétköznapi életet élni akaró szereplők azzal szembesülnek a regény történetében, hogy milyen az, amikor a zsarnoki hatalom betolakszik az állampolgárok személyes terébe. 
Egy nagy birodalom egyik provinciáját ismerjük meg valahol a birodalom határvidékén. Kisvárosi környezetben élnek egyszerű emberek, azonban, ahogy a regény nyitányából megtudhatjuk, az kormányzat állambiztonsági vizsgálót delegál a városba, akinek az a célja és feladata, hogy alátámassza a kormánypropaganda által kreált történetet: a határon túl élő barbárok veszélyesek a birodalom civilizációjára, kultúrájára, és hamarosan elözönlik majd a birodalom területet, ha a birodalom nem előzi meg az inváziót. A barbárok, ahogyan a főszereplő, helyi bíró látja, semmiféle veszélyt nem jelentenek, de ő az államhatalom képviselője, ebből adódik belső konfliktusa. A hazugságok, a propagandatörténet kényszeres alátámasztása, a társadalmi manipuláció és a mesterségesen felkorbácsolt idegengyűlölet mint narratíva – ezek a mai magyar társadalom számára nagyon aktuális élmények. A regénybeli, tehát birodalom törekvései és módszerei pedig kísértetiesen hasonlítanak azokra valós társadalmi folyamatokra, amelyeket Anna Politkovszkaja Orosz napló című visszaemlékezésében örökített meg. A kiadó számára ez a két hatalmas mű úgy olvasódik, hogy amit Coetzee 1980-ban fantáziaként megalkotott, azt Politkovszkaja a tíz évvel ezelőtti Oroszországban, egy tetszőleges olvasó padig a mai Magyarországon valóságként tapasztalhatja meg. Dermesztőek az egyezések, és nagyon elkeserítőek a történések prognosztizálható kimenetei. Egy biztos: a közösség lelki egészségét nagyon megviseli, hosszú időre megbetegíti az a morális nyomor, amit a gyűlöletpropaganda törvényszerűen létrehoz. 



„Ne így! – kiáltom. Az ezredes összefont karján pihenteti a kalapácsot. – Egy vadállat ellen sem lehet kalapácsot használni, még egy vadállat ellen sem! – Megtáltosodva, őrjöngve fordulok vissza az őrmesterhez, és ellököm magamtól. Emberfeletti erő száll meg. Egy perc múlva elfogy; ki kell használnom, amíg tart! – Figyeljenek ide! – kiáltom. A négy fogolyra mutatok, akik megadóan fekszenek a földön, ajkuk a rúdhoz tapad, mint majmok a mancsukat, kezüket az arcukhoz szorítják, nem törődnek a kalapáccsal, nem tudják, mi történik mögöttük, örülnek, hogy a sértő jelet leverték a hátukról, és remélik, hogy a büntetés véget ért. Törött kezemet az égnek emelem. – Figyeljenek ide! – kiáltom. – Mi vagyunk a teremtés nagy csodái! De ez a csodálatos test némely csapásból nem tud felgyógyulni! Miért…? – A szavak cserbenhagynak. – Nézzék ezeket az embereket! – kezdem újra. – Emberek! – A tömegben, akik tudják, kinyújtják a nyakukat, hogy láthassák a foglyokat és a legyeket, melyek a véres sebek körül rajzanak.
Hallom a bot suhintását, és megfordulok. Teljes erővel az arcomba csap.
„Megvakultam!” – gondolom, és hátratántorgok a rám boruló sötétségbe.”
Részlet A barbárokra várva című kötetből



John Maxwell Coetzee (1940) Ausztráliában élő dél-afrikai író, nyelvész, esszéista – és még hosszan sorolhatnánk sokirányú tevékenységeit az informatikától a műfordításon át az állatvédelemig. Ő volt az első, aki kétszer is megkapta a Booker-díjat, 2003-ban a legnagyobb presztízsű irodalmi Nobel-díjat is átvehette. Műveit számos nyelvre lefordították. Az elvonultan élő szerző nagy gondot visel az állatok védelmére. 2006 óta ausztrál állampolgár. Magyarul is megjelent művei (A barbárokra várva mellett a Jézus iskolái, a Foe vagy Paul Austerrel írt leveleskönyve, az Itt és most) – a hazai olvasóközönség maradandó élménye.



Megrendelhető itt.